A Hænesy ritkán koncertezik, ezt már sokan megírták. Érthető, egy ilyen brutálisan a rítusra és a valódi ünnepre koncentráló zenekart nem is lehetne akárhol és akármikor meghallgatni. Legújabb albumuk, az Esentia mégis megérdemel egy bemutatót. És ha már koncert, nem aprózták el, hozzájuk társult a black particles és a BORU is. Butaság lenne előzenekarként definiálni őket, inkább aktív részesei voltak valami nem evilági szertartásnak.
Október 23-a rendhagyó koncertdátum. A kivilágított vár alól, a lyukas zászlókat szuvenírként lobogtató turisták, tettrekész rendőrök közül a Dürer Kert felé tartani érdekes élmény. A 133E-re felkapaszkodva még javarészt színes ruhás embereket látni, de aztán a fekete vette át az uralmat.
Kell ez a Dante-féle pokoljárás, segít megérkezni.
És ha úgy vesszük, mi is a mennybe készültünk, noha Beatrice nem kísér utunkon. Ekkor még nem sejtem, hogy ezzel a koncertbeszámolóval a kimondhatatlant akarom megragadni. Eleve elrendelt kudarc. Mint mikor az álmairól mesélne az ember – szavakba öntve sokkal kevésbé hangzik jól.
A Hænesy legújabb, Esentia című albumáról már megírtam a magamét, és már a megjelenéskor azon merengtem, milyen lesz élőben. A 2025-ös Fekete Zaj Fesztiválon hallottam őket először, elképesztő élmény volt, de a zárt tér mégis más.
Ahogy bandukolunk befelé, fejemben megképződnek a klasszikus koncertmantrák.
(Ha jó az album = rossz koncert, ha rossz koncert = jó az album, ha gagyi a merch = jó a zenekar, de a szép merch = minimum gyanús.) Ezek az axiómák rendre előjönnek hol egy merchpult előtt, hol egy koncert alatt, azonban ezen a különleges estén egy kicsit meginogtak. Na de ne rohanjunk ennyire előre.
A hűvös udvaron tűzzsonglőrök ügyeskednek goára, rovarokként gyűlünk köréjük. Nem részei az eseménynek, vélhetően ide járnak gyakorolni. Minél tovább nézem, annál inkább tűnik bizarr párcsalogató rituálénak. Elemek harcaként definiálom a jelenetet, a Hænesy a víz, itt kint a tűz. Megtettük a téteket, ahhoz, hogy kiderüljön, melyik nyer, irány befelé a nagyterembe. Gyönyörű merch, elképesztően szép vinylek, a korábban emlegetett horoszkópszintű bölcsességek aggasztani kezdenek. Mi van, ha zárt térben nem lesz jó?
De nincs sok idő agyalni, a black particles már megkezdte lelkünk konszenzuális tiprását.
A posztmetál alá besorolt zenekar technikás gitár- és dobjátékkal ejt rabul, és ez nem csak egy szófordulat. Nehéz szabadulni a súlyos hangzástól, nem enged másra figyelni, azonnal beránt. A koncert után muszáj kicsit bámulni a szépelgő tűzidomárokat, mert a black particles szeretetteljesen letépte az arcunkat.
A három nehéz koncert meghallgatását ekkorra kezdem extrémsportnak érezni. Ennyi sötét egy estébe sűrítve megviseli az embert lelkileg is, fizikailag is. Barátaimat kérdezem, hogy is állnak a BORU-val. A rövid válasz: szegediek, baromi jók, világhírűek lesznek. Meggyőző. Hallottam már őket, az idei Fekete Zajon az Oakennel közösen léptek fel, ha van brotherhood, az a koncert az volt.
A dob ezúttal inkább törzsi rigmusok felé egyszerűsödik,
ami engem nem annyira von be, de egy barátom határozottan felfelé emelkedett a földtől. Őt megfogta a harci transzba ejtő dobolás. Három vendégénekes is felbukkant, Bokis Balázs a Satellesből, Radics Gábor az Oakenből (nem múlt el nyomtalanul az a közös koncert), Pap Márton pedig már a Hænesy előfutára. Hiába végtelenül sötét és fájdalmas zenék ezek, mégsem szomorít el, inkább átszellemült és szeretetteljes a közönség.
Azért is tartott olyan sokáig ennek a beszámolónak az elkészülte, mert nehéz szavakat találni valamire, amire nincs nyelv. A színpad mögött egy merülő alak invitál minket a folyóba, és ez a szimbolikus alábukás kezdete valaminek, ami keretezhető tökéletes dramaturgiájú színházi előadásként vagy rítusként is. Nem mintha olyan éles lenne a határvonal. Talán tíz perc is eltelik úgy, hogy csak átélem, amit hallok. Amikor viszont tudatosul, és fejben megindul a jegyzetelés, pár kérdés is felmerül (óhatatlanul is vizes szóképek jutnak eszembe).
Hol a színpadiasság és a rítus határa? Hiteles az imára kulcsolt kéz, a keresztnek is beillő mikrofonállvány?
Pap Márton heves átélése néha megjátszottnak tűnik, mint egy színházi halál. Hevesen gesztikulál, drámaian vonaglik, akár egy marionett. Utólag jövök rá a disszonancia okára. A Hænesy hangzásában már valami emberen túli állapotot idéz meg, ahol a beazonosíthatóan emberi hangok már csak visszhangjai egy letűnt világnak. Magyarán eddig nem társítottam a zenéhez a fizikálisan létezőt. Még a Fekete Zajon is inkább a fákat figyeltem, az eget. Most viszont nincs más kapaszkodó, a zenekar tagjai elevenednek meg hús-vér formában. Mi, a nézők dönthetünk úgy, hogy belemegyünk a játékba, és elhisszük, hogy kiteszik elénk a szívüket, vagy zöröghetünk a cukorkás zacskókkal, jelezvén, hogy nem dőlünk ám be mindennek. A katarzis közös munka, hagyni kell magunkat bevonódni.
A vizuálok erősítik a hangzást, a szikláknak csapódó víztömegek szépen rímelnek a súlyos üvöltésekre. Madártávlat, emelkedés visz minket feljebb. A Limned Echoes Wending és a Pæan to Qualm is a korábban látható klipekkel elevenedik meg.
Stúdióminőségben szólal meg minden, nincs hiba. Lehet pont a hiba, a koszosság hiányzik? Ha karcosan hangzana, az lenne a bajom?
Sándor Henrik szólóprojektként kezdte 2017-ben, majd jött Galántay Tamás, Papp Márton és Bencze Márton. Olyan, mintha még nem álltak volna össze egy csapattá, nagyon külön mozogtak a színpadon. Galántay Tamást egy pillanatban az Avatar-filmekben látott na’vinak is hihetném a dobok mögött. Fürge, váratlan, minden motívumot kétszer aláhúz a játéka. Egymást építi és erősíti a zenei rétegzettség, ekkora tömegben is úgy haladunk befelé önmagunkba, mintha egyedül lennénk.
A koncert alatt mellém keveredik Juhász Márton, a Keserv Booking feje. Mikor a közönségből pár sörszagú hang kántálásba kezd („Akela! AKELA! AKELAAA!”) maga elé dünnyögi: „Ezeknek se szervezek többet bazmeg! Túl mainstreamek lettek!”
A kései koncerten rengetegen vannak, nem is nagyon morzsolódik le a tömeg.
Tény, hogy a Hænesy magas polcra került. Vagy már eleve ott volt. Az esemény leírásában azt ígérték, nem blokkonként jelennek meg az Esentia lemez dalai, hanem beépülnek a műsorba, hogy egy intenzív, rétegzett zenei utazást élhessen át az ember nem evilági hangulatban. A rétegzettség és átmenetek helyett inkább egy, a rítusra jellemző építkezést érezni. Az ódák nem csak a címekben jelentek meg, hanem valóban más-más variánsban szólítanak meg mély érzelmeket.
Nem szerencsés, ha egy koncertbeszámolóban az időt vagy a tracklistet részletezik, nem emiatt megy az ember koncertre. Más a lényeg, jobb esetben az idő kitágul, a számok pedig mintha máshogy szólnának. Kicsit olyan ez, mint a könyv és film különbségéről szóló vita, másért megyünk koncertre, és más miatt tekerjük maxra a hangerőt otthon. Ez a Hænesy esetében triplán igaz.
Habár az otthoni hallgatásnak is lehet szertartásjellege, mégis élőben más, együtt lélegzünk a zenekarral.
A végén kórus zeng. Elcsépelt frázis, hogy a sötét zene segít megtisztulni, de mit csináljunk, ha így van? Nem emlékszem, hogy lett vége. Egyszer csak kint találtam magam, a katarzis által felfűtve, ahogy régi fekete zajos ismerősök beszélgetnek körülöttem a Simsről és a világ leggusztustalanabb verséről, a Vakondpatkányról. A tűzzsonglőrök lehet, hogy még pörgették a fáklyákat, de már nem figyeltünk rájuk. Újraíródik a képlet: a jó zenekar = jó koncert = jó album = szép merch. A víz győzött.
Hænesy, BORU, black particles, Dürer Kert, Budapest, 2026. október 23.
Fotók: Alina Jarosi
